Több mint egy hónapja, hogy megváltozott az életünk a vírus miatt. Életformánk átalakult és a személyes találkozásokat felváltotta a személytelen Facebook, Instagram és egyéb online oldalak. Hazudnék, ha azt mondanám hatalmas változás ez számunkra hisz eddig is jelen volt életünkben ez a fajta társalgás, de talán mégis másabb, hogy nincs lehetőségünk a kommunikációra csak a telefonon. Nincs több " Jaj üljünk be egy kávéra!" fellángolás vagy egy spontán esti kocsmázás a barátokkal. 

Egyedül ülünk a négy fal között kettesben az elménkkel. Dolgozunk napi 8 óra helyett 4-5 órát a gépen Home Office formájában vagy éppen nem mert pont leépítettek. De mi van azokkal az emberekkel, akik kitartóan talpon vannak napi 12-24 órában és életeket mentenek vagy reggeltől estig a pult mögött szolgálják ki a vásárlókat kockára téve az egészségüket. Több ezer embernek nem adatik meg hogy otthon lehessenek a szeretteikkel, vagy csak ledőljenek pár órára pihenni, filmezni és pont ezért (is) szól nekik a taps minden este. 

 Azok, akik meg otthon vannak ők hogyan élik meg ezt a bezártságot? Biztos akad köztünk olyan, aki már tűkön ülve várja a karantén végét és lefogadom a másik oldalon lévők pedig mit nem adnának azért, hogy 1 hónapos szabadságot kivegyenek. Jelenleg egyik életforma sem vonzó. Éjjel-nappal dolgozni vagy éjjel-nappal otthon lenni. Nincs "balance" a két opció között és lehetőség meg végképp nincs rá, hogy egyensúlyt teremtsünk. 

Őszintén szólva én is otthon vagyok és próbálom kivárni a karantén végét. Jelenleg nincs munkám, távoktatásban folytatom a tanulmányaimat, ami megérne egy misét. Mondhatnám, hogy kényelmes és panaszra semmi okom vagy jogom, mert biztonságban és vírusmentesen élhetem mindennapjaimat a családommal. Hálás vagyok, mert apukám kitartóan dolgozik reggel hattól este kilencig. Keményen gürizik, hogy négy éhes szájat etessen a háztartásban miközben se anyukám se én nem tudunk hozzájárulni a napi betevőhöz és már önmagában nehéz ez a tudat. 

Én is dolgoztam a karantén előtt. Segíteni akartam és hozzájárulni a háztartáshoz, támogatni a családot. Pénzt keresni, hogy eltudjak menni három naponta bulizni vagy venni sok ruhát. A karantén előtt ezek voltak a fontosak számomra. Egyik boltból mentem a másikba. Keresve az újabbnál újabb felsőket vagy megvenni egy új cipőt, amit egy év múlva már fel se tudnék venni. Minden nap beültem enni vagy kávézni a barátokkal, csak szórtam és szórtam a pénzt. Bele se gondolva, hogy később mennyire szükségem lesz majd minden egyes forintra. 

De visszakanyarodva a karanténra. Sokat gondolkoztam, hogy megírjam-e ezt a cikket, mert őszintén tartottam a negatív kritikáktól, de végül arra jutottam, hogy miért is ne. 

Egy álmatlan éjszakám alatt volt időm gondolkodni. Amikor beütött a káosz és az emberek tömegesen rohanták meg a boltokat, eluralkodott a pánik. Egymást eltaposva vásárolták fel a készleteket a boltokból egymás elől és nem gondolva a másikra. Akkor fordult meg a fejemben és tudatosult bennem, hogy mennyire jelen van a társadalomban az önzőség. Már az elején leszögezném, hogy tisztelet a kivételeknek, de az, hogy nem figyelünk oda egymásra, hogy néha megalázzuk a másikat és nem gondolunk a többi embertársunkra. Lenézünk valakit azért, mert neki nem adatik meg a lehetőség egy jobb minőségű életre. Akár márkásabb ruhára, vagy ne adj isten nincsen a legújabb telefon a kezében. Eddig így éltünk és viselkedtünk, mert készpénznek vettük ezeket az értékes napokat. Buli buli hátán, Instagramon minimum 1000 követőnél kezdődött a menőség. Mindennap elmentünk valahova, nem álltunk meg egy pillanatra sem. Nem maradtunk otthon egy-két óránál tovább. Reggel elmentünk suliba utána munkába, este pedig szórakozni és ez ment hónapokon netán éveken keresztül. Minden nap kezdődött elölről az ördögi kör újra és újra. 

Most, hogy eltelt egy kis idő mindenki hozzá tudott szokni a kialakult helyzethez. Lecsillapodtak a kedélyek és az emberek többsége feltalálta magát. Egyetemek/iskolák, mozik, színházak, kávézók, éttermek és szórakozóhelyek zártak be. Nem maradt más lehetőségünk, mint otthon maradni a lakásunkban. Az eddigi szabad ide-oda menést felváltotta a kijárási korlátozás. A szabadságunk lekorlátozódott egy egészségügyi sétára. 

De most hogyan éljük a mindennapjainkat? 

Az arcunkat maszkkal eltakarva léphetünk ki az üres utcákra és azt is nyomós indokkal. A boltok megváltozott nyitva tartással üzemelnek. Mindenki kerüli a személyes érintkezést. Nincs kézfogás, ölelés. Köszönünk egymásnak a távolból vagy integetünk, de másfél méternél közelebb senki nem megy a másikhoz. Az akkori közvetlen és melegebb viselkedést felváltja egy komorabb, ridegebb forma. 

Amikor ezt először tapasztaltam akkor értettem meg a vírus súlyosságát. Egy jelzés volt, hogy igenis változás van a levegőben, amire már nagyon nagy szüksége volt az emberiségnek, és ez a változás is egyik pillanatról a másikra következik be. Mindenki megáll egy pillanatra. Ahogy telnek a napok elkezdjük megtanulni mit jelent, hogy minőségi időtöltés a családdal. Mi az, hogy "én" idő. Új hobbikba fogunk, legyen szó főzésről, edzésről, olvasásról, bármiről, amit a vírus előtt nem tudtunk megtenni. De mire szeretnék kilyukadni? 

Tanuljuk meg értékelni az életünket és a kapcsolatainkat. Legyünk hálásak, hogy vannak barátaink, családunk. Minden nap érkeznek hírek a vírus áldozatairól. Belegondolni is szörnyű hányan haltak meg. Véleményem szerint ezekben a helyzeteben tanulunk meg igazán együtt működni a másikkal és próbáljuk kihozni a legjobbat egymásból. Sajnálom, hogy egy világjárvány ébresztett rá engem is és megannyi embertársamat az értékekre, de legalább megtörtént, és amikor együtt átvészeljük más emberként jövünk ki a lakásból. 

Vannak, akik már ezen túl vannak és megbékélve otthon építik az életüket és kifújják magukat. Örülnek egy kis szünetnek, hogy lelassult az idő és kiélvezhetik minden egyes percét és ez itt a lényeg. Ha már ebben a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy otthonról figyelhetjük az eseményeket biztonságban, míg mások az életüket kockáztatják értünk, akkor tegyünk mi is értük valamit. Becsüljük meg amink van és segítsünk egymáson innentől kezdve amíg világ a világ.